Már csak az ép elménket kellene valahogy megőriznünk

Hihetetlen sírógörcs vett ma erőt rajtam, amikor meghallottam, hogy a sulik, és főként az ovik (mert pillanatnyilag ebben vagyok érintett) zárva maradnak szeptemberig.

Még saját magamat is megleptem, hiszen nagyon pontosan és józanul tudom, hogy ez a legjobb megoldás: ennél racionálisabb és megfontoltabb döntést nem is hozhattak volna a hatóságok a körülményeinket és lehetőségeinket figyelembe véve. 

És akkor ezt a kijelentésemet, úgy érzem, magyaráznom kell. 

Alapvetően nincs rendben az, hogy sem az egészségügyet, sem pedig az oktatást nem lehet úgy megszervezni, hogy fegyelmezetten és emberségesen (az emberek pszichéjét is figyelembe véve) „megharcolhassunk” a vírussal. Az van itt nagyon rendben, hogy a döntéshozók belátták, hogy ezzel az „alapanyaggal” csupán ezt lehet kezdeni. És ez sem éppen semmi.

Én mégis ott ültem és zokogtam. Mert sajnáltam a gyermekemet, hogy neki ennyi jutott ebből az ovis közösségi életből, holott nagyon szereti a gyermektársaságot, és szinte naponta megkérdezi, hogy a „víruska” mikor teszi lehetővé azt, hogy ő már végre láthassa a pajtásait.

Igazán nem tudom, hogy a gyermekek milyen lélekkel kerülnek majd ki ebből az egészből, és hogy szülőként honnan vesszük majd az energiát megértetni velük, hogy jelenleg az a legjobb, ha mindenki ül a babérján és nem találkozik senki senkivel. De erről már én is egyre kevesebb meggyőző dolgot tudok mondani, amikor hasonlómódon érzem azt, hogy ez így nincs teljesen rendben… Emberileg, mert járványügyileg valószínűleg rendben van. 

Ma tulajdonképpen ezt a diszkrepanciát sirattam: azt a szakadékot, ami az emberi és járványügyi között van. És ez a távolság hovatovább egyre nagyobb… Ha leegyszerűsítjük a dolgot, a következő kérdés tisztul le belőle: elég-e az, ha a fizikai épségünkre hajtunk, miközben lelkileg darabokra törünk?

Nagyon élesen emlékszem most arra, hogy a járvány elején két rádiós műsorvezető poénkodott. Azt mondja az egyik: „Hallottad-e, hogy a svéd kormány fokozatosan vezeti be a karantént, hogy az embereket pszichésen ne terhelje meg a mozgásszabadság korlátozása?” Erre a másik rávágja: „Mire fel a mi kormányunk megkérdezi: miféle pszichét?” 

Az a baj, hogy éppen azt nem érzem, hogy ezzel tájainkon bárki is törődne. A tanügyminiszter ma úgy „olvasta a fejünkre” az elkövetkező időszak oktatási rendelkezéseit, mintha valahányunkat azon kapott volna előzőleg, hogy puskáztunk dolgozatíráskor: a szenvtelen, rendre utasító autoritás hangján. Én nem azt mondom, hogy a buksinkat simogassa egyenként, de valamelyest befizetnék egy tárgyilagosabban empatikus hangra. 

Főleg, ha éppen azt mondja, hogy az én ügyes óvodásom már csak középső csoportos lesz, és ez neki sok-sok hónapot jelent gyermektársaság nélkül…

Na, ilyekor tényleg úgy érzem, hogy Romániában az ép ész megőrzése nem jelent szempontot, majd ki-ki gondoskodjon magáról, hogy legyen neki olyan…