Holnaptól
minden megváltozik az életünkben, hiszen eljön az a pillanat, amely után… már csak
tizenhatodika, meg az összes többi nap következik. Nem kell idegeskedni, agitálni,
sem pedig ünneplő ruhát ölteni, mert ilyen pillanat minden hónapban van.
Maradhatunk az elnyűtt tréningnadrágunkban, és továbbra messziről elkerülhetjük
a mall-okat és bevásárlóközpontokat, ahol azok lesznek majd, akik a háromnapos
csoda (szabálynélküliség) minden percét ki szeretnék használni, élvezni. Hiszen
utána a készenléti állapot következik a sorban a hatóságok és a törvény
szerint.
Tudjátok,
amikor március 23-án elkezdtem írni ezt a blogot, még hihetetlen naivsággal azt
gondoltam, hogy lesz majd egy pillanat a jövőben, amikor azt mondom, hogy
ahhhhhhhha, most már „szabadok” vagyunk.
Kijavíthatom majd a blogom elnevezését is, mondjuk, Liber Tina in
Action-re, bár ez egy kicsit úgy hangzik, mintha a karantén után hirtelen áttérnék
a virtuális hordószónoklásról az online szexre. De ugye, soha nem lehet tudni,
mit hoz a gazdasági válság…
Most
már teljesen biztos vagyok abban, hogy ez egyáltalán nem így lesz: Liber Tina jó néhány hónapig ügyesen ülhet
még a babérjain, és az ahhhhhhha is jócskán tolódik
időben, ha egyáltalán lesz ilyen.
A
virtuális vagy online szexben is komoly konkurenciát jelentenek számomra a
hatóságok, akik éppen tegnap este fogadták el az általános és országos méretű
orgazmust („wow, 15-étől elkezdődik a nagyközösségi csúcstámadás”) követő
cigizés és konyakozás szabályait. Ezeket – a változatosság kedvéért – úgy
nevezik, hogy a „készenléti állapot intézkedéscsomagja”, amikor még számtalan
szabadságjogot nyírbálhatnak kedvükre. És ezt, természetesen, egy nappal a
szükségállapot lejárta előtt tervezték tudomásunkra hozni, hogy a közösségi
felajzottságunknak még „időben” elejét vegyék.
Mindent egybevetve, mi már mindannyian teljesen „készen” vagyunk a készenléti állapot előírásszerű
bevezetéséhez.
Idegileg mindenképp. És nem is annyira a bezártságtól, mint az
ilyen hatósági hintáztatásoktól (milyen szép alliteráció, elteszem későbbre is,
bizonyára, szükségem lesz még rá!), amelyekből bőven kijutott az elmúlt
időszakban.
Bár
legyek azért egy kicsit igazságos is a jóemberekkel: arról például időben
szóltak, hogy melyek a „szociális távolságtartás” drámái, amelyeket a színházak
műsorukra tűzhetnek a 2023-2024-es évadban, amikor majd szabad lesz ez nekik. A
Rómeó és Júlia az egyik ilyen.
Azt a jó öreg Will sem gondolta volna, még
legvadabb rémálmában sem, hogy a veronai szerelmespár csókolózhat például a
könyökével vagy a cipője orrával, hogy ne legyen covidos (nagyon számít ez a
csoportos öngyilkosság előtt, hogy az ember egészségesen haljon meg... és az
erről értekező kultmájszter azt sem vette figyelmbe, hogy ez a korosztály úgyis
többnyire szimptómamentes. Bár, mondjuk, abban igaza van, hogy így viszont nem ragasztják
át a vírust az idősebb Capuletekre és Montague-kre). Tehát, a Shakespeare-tragédiából
nyugodtan és teljesen törvényesen meg lehet tartani a kardozós és
erkélyjeleneteket, vaaaagy…
Szerintem még jobb és egyszerűbb, ha a 2023-2024-es évadban, amikor majd szabad
lesz ez nekik, a színházak egyenesen a Fiatal és nyugtalan tévésorozat
forgatókönyvét alkalmazzák színpadra, mert abban direkt és minden felszólítás nélkül, kizárólag ilyen távolságtartós
jeleneteket írtak bele. És azt sem vennénk észre, például, ha két intrika között
nem csókolóznának a szereplők a meghatározott vetésforgó szerint, ahogy az írva vagyon
a nagysikerű kortárs remekműben.
Mert minek is nekünk Shakespeare? Hát nem
megmondták, hogy semmi nem lesz már olyan, mint régen… ?! Na, ez sem…
Big deal! Mondhatná a jó öreg Will.
Visszatérve
15-ére… Ez a nap kicsit felidézheti bennünk a fiatalkorunkat, amikor hétvégenként
volt egy kicsi kimenőnk, hajunk eleresztése céljából, utána aztán vissza
kellett térnünk a normakövetésbe, ami attól is függött, persze, hogy miként
viselkedtünk a hajeleresztős időszakban. Bennem például kifejezetten az első és
egyetlen brassói Drakula Rock Fesztivált idézi fel, amelyet kétnaposra
tervezetek a fesztiválszervezők.
Azonban az első napi Osszián koncert alatt
annyira megsüketültem két hangszóró keresztmetszetében, hogy a második napról
letiltottak a szüleim. Bármennyire is próbáltam jó hangosan érvelni azzal, hogy
bérletet váltottam, ahogy az összes haverom, aki szintén süket lehet az első
nap után, mégis folytatja a bulit, anyukám pont arra az álláspontra
helyezkedett, amire most Iohannis: „nem érdekel a bérleted, nem mész sehova, itthon ülsz a seggeden!” –
mondta a magyartanárok egészen belterjesen használt szófordulatával.
Nos,
kábé ennyi mondandóm lenne arról az „új életről”, amely május 15-e után vár
ránk, s bár nem szoktam Besenyő Pista bácsit parafrazálni (van épp elég nagy
gondolkodó, aki emlegetésre alkalmas), ide mégis az ő egyik mondása illik: nem
vagyunk a régiek, de az újak sem.
Ez lenne az a nagy változás, amelyet vártunk,
amelyre vágytunk? Hát, nem is tudom…
De
addig is, amíg az új leszek, gyorsan feltárcsázom az 112-őt, hiszen a
belügyminiszter szerint leírt mintaállampolgár szeretnék lenni: láttam a
szomszédban egy maszktalan embert, és hallottam is, hogy tüsszentett is egyet.
Aztán nem tudom, hogy tudnak-e minden tüsszentés mellé egy forgalmi rendőrt
állítani, de mindenesetre ki fogom próbálni…
Comments
Post a Comment