A perspektíva kiváltsága

Napok óta figyelem, hogyan szokom le lépésről lépésre arról, hogy a környező társadalom, netán nagyobb embercsoportok miatt aggódjam. És ez egy roppant egyszerű dolognak tudható be: megváltozott a perspektívám, a járványügyi „bezárkózásom” hirtelen az eddiginél nagyobb térre terjed ki, a természet – a füvek, fák, virágok, hegyek, dombok sokasága – is része ennek. Így teljesen más vonatkozások foglalkoztatnak az élet dolgai közül.

A városbeli vesztegzáramban minden idegszálammal éreztem eddig azt a mélységes szenvedést, félelmet (eleinte pánikot) és mélyrepülést, amelyben a városok népe tengődik, hihetetlen gyorsasággal vettek ezek erőt rajtam is, annak a közösségnek a tagjaként. Nagyon részéletesen, aprólékosan tudtam erről írni. Most már nem…

Egy nagy kiterjedésű mező, amelyet körben hegyek szegélyeznek, teljesen más rálátást nyújt a dolgokra. Persze, nem azt mondom, hogy nagyon könnyen kapcsoltam át erre a személetre, mert legalább négy-öt napra szükségem volt „átvedleni” városiból síksági emberré, megszoknom azt, hogy az eddigi gondolatmenet nem működik, az életritmusom is más lett. Ilyen értelemben az állam is, a politikusok is meg a rendelkezéseik is lehetnek akármilyenek, mert ezek mind nem igazán érdekesek. 

Persze, amíg nem kell néhányat telefonálnom, vagy nem görgetem végig a hírfolyamomat… De ez is mind olyan távolinak tűnik most.

Ma például határozottan az a napom volt, amikor úgy éreztem, hogy a teljes gondolkodásom szétfolyik, nincs konzisztenciája, egyszerűen nulla kontroll, ami számomra teljesen szokatlan volt az utóbbi 15 évben… Elméletileg eddig is tudtam, hogy szükségem lenne egy ilyesmire, gyakorlatilag azonban lehetetlen volt megvalósítanom – életem különböző szakaszaiban más-más okok miatt, de főként a munkámnak volt ebben igencsak döntő szerepe.

Most rajzolok a lányomnak és a lányommal, magamnak (soha nem tudtam szépen rajzolni), és egyszerűen csak vagyok (nyilván, dolgozgatom is)…

A gyermeket sem akarom már annyira határozottan nevelni, mint eddig. A határokat kijelölöm persze, de nem tartom fontosnak azzal töltenünk a karanténunkat, hogy a társadalom tökéletesre pallérozott tagjává gyúrom őt.

És itt főként ezeket a kérdéseket fogalmaztam meg magamnak: „Milyen társadalom? Arra a társadalomra gondolok-e, amely tagjainak újfent össze kell majd szokniuk miután ez az egész véget ér? És mire taníthatom a gyermekem olyan körülmények között, hogy ő éppen azért járt oviba, hogy megszokja a közösséget, aztán meg itthon üldögélés közben épp azzal foglalkozunk, hogy szoktatjuk szépen le a gyermeket a közösségről, magyarázzuk neki, hogy miért „jó’, ha nem jön senki hozzánk?” Nos, ilyen ámokfutós nevelésre én most nem vállalkozom. Különben sincs elég agyam, energiám hozzá. 

Inkább rohangálunk egyet az udvaron, utána meg rajzolunk egyet-kettőt… Az hasznosabb mindkettőnk számára. 

Persze, most én olyan dolgokat fedezek fel ismét, amelyeket mások sokkal korábban felfedeztek, filozófiai értekezések szólnak arról, hogy az egyén földrajzi perspektívája hogyan változtatja meg a társadalom- és életszemléletét… 

Úgyhogy én itt nem is rugózom sokat azon, hogy miért jobb távol lennünk attól, amihez most nem lehetünk közel… 

Na, de valamit mégis tehetnék… Életemben nem osztogattam senkinek tanácsot semmilyen témában, de most azt kell mondanom: ha valaki úgy érzi, hogy az élete egyszerűen rázuhan, nagyon fontos környezetet, vagy pontosabban „díszletet” váltania. Kimennie egy nyílt térre és legalább néhány órát ott töltenie (az sem baj, ha a nap is süt közben), mert a teljes életszemlélete megváltozik pusztán csak ettől. Nyilván, ideális az lenne, ha hosszabb időt ott lehetne tölteni, mert a hosszú bezárkózásunk miatt nagyon nehezen kerülünk át egy másik hangulatba.

Ezzel a nehézkességgel még sokáig számolnunk kell járvány után is, és nem csak ebben a tekintetben… Szerintem általában nehézkesebbek és lassúbbak leszünk, de ez nem feltétlenül rossz.