A diktatúra körei

Sokat gondolkodtam az elmúlt napokban a bezártság-szabadság ellentétpárján. Nem viszonyulok hozzá érzelmileg, csak egyszerűen megállapítom, hogy milyen gáz az, amiben vagyunk (nem tegnaptól és nem tegnapelőttől.) 

Nem szívesen állítok fel elméleteket, mert ez az időszak pont az általánosításoknak és tartós teóriáknak nem kedvez, azonban egy-két jelenségre felfigyeltem, amit talán a későbbiekben érdemes lesz továbbfejtegetnem. 

Az egyik ilyen megfigyelésem, és ez a nemzetközi sajtót böngészve ötlött fel, az az, hogy az egyes országok döntéshozói aszerint állították össze a járványügyi intézkedés-csomagokat, hogy szerintük az a társadalom, amelynek az irányítását ellátják, mit bír meg. Erre nagyon érdemes odafigyelnünk, hiszen egy olyan kegyelmi időszakot élünk meg éppen, amelyben nagyon durván látszik minden, ami az ezutáni években sem igazán fog megváltozni.

Szerintem nem mondok nagy újdonságot, ha elárulom, hogy nekem nagyon, de nagyon sokszor ötlött fel, hogy az, amit tájainkon láttam és megfigyeltem, csak egyénileg orvosolható, és csak úgy, ha veszek egy jó nagy bőröndöt és kiválasztom az úti célt is.

Én itt most nem az emigrációt szeretném bátorítani, pusztán csak azt mondom el, hogy nagyjából mindennek, amit fontosnak tartok, és amitől egyre nehezebben tekintek el nemcsak emberként, hanem anyukaként is, annak a napirendszerű lábbal tiprását vehetem nagyon részletesen szemügyre. 

Ezeket fogom itt felsorolni, és azt is hozzáteszem, hogy ennek az országnak a vezetése nagyon keményen és cinikusan támaszkodik az "átkos örökségre", amelyből nagyon nem szeretné, ha mi társadalmilag kilábalnánk.

1. "Cut the crap!" 

Ez röviden azt az igényemet jelzi, ami szerintem járványidőben és válsághelyzetben minimális elvárás: mellébeszélés nélkül szeretném tudni, hogy merre vezet az út. Nos, arra figyeltem fel, hogy a válságstáb (beleértve az államfőt is) bárhány tájékoztatóját meghallgatom, azt csupán a mérhetetlen sok félrebeszélésből szitálhatom ki, hogy állampolgárként mi a teendőm.

Erre annyi példa van és volt, hogy fel sem tudom itt sorolni, mert esttanulmány lenne a vége. Kettőt említek: az első a kijárási nyilatkozat változtatgatása egy olyan helyzetben, amelyben nem szabadott volna. 

"Szóval, Józsi, kilakkozod a nyilatkozatot, s úgy hagyod, ember! Azt hiszed, hogy én nyomtató után fogok futkosni kijárási tilalom idején vagy kötelességem a belügy honlapját naponta végignyalni, hogy csekkoljam, hogy aludtak a válságkezelők azelőtti éjszaka, mit találtak még ki formanyomtatvány szintjén?! Hát, ezt elbasztad, csak ennyit mondok!" – így gondoltam a hatóságokra a vonatkozó témában, és alig vártam már, hogy egy rendőr megállítson és rákérdezzen, mert egy jó balkáni kulturális bevezető után elmagyaráztam volna, amilyen nyelven akarja, hogy miért mászkálok az űrlap egy hónapja lejárt verziójával, amelyből a húgom nyomtatott nekem vagy húszat még azon melegében. És tudom, hogy igazam volt/van, és ezt védtem volna meg akár egy országos méretű botrány árán is, példastatuálás céljából.  Mert egyszerűen vérlázító!

Egy másik, frissebb példa ugyancsak az űrlaphoz kapcsolódik, és a nyugdíjasoknak „magyarázza el”, hogyan kell kijárniuk május 15-e után. Ezt én egyetemi diplomával és számtalan kommunikációs továbbképzővel a tarsolyomban sem értettem meg háromszori elolvasás után. Itt egyetlen megjegyzésem van: „Mentek ti szépen a víz alá mind!”

2. "Ceaușescu was a nice guy!"

A diktatúra reflexei, még ha későn és nehezen is, de szépen összeállnak abból, amit május 1-je előtt két nappal művelt Románia kisebbségi államelnöke. És itt az időpontot azért írtam így, mert fontos. Két nappal azelőtt, hogy az ország népe önként és a bőrén tapasztalata volna meg, hogy ahelyett, hogy miccset sütne a zöldben, ő szépen bent ül és űzi a vírust meg az eszét, előkerült a "magyar kártya". 

Ez elterelte a figyelmet arról, hogy milyen drágán osztogatják nálunk a szabadságot, amelyet igen, mi grillsütők használatában mérünk. Erre akkor ébredtem rá, amikor az egyik barátnőm egy protestáló amerikai nő fotóját posztolta, aki egy transzparenst tart a kezében, amelyen azt írta, hogy szabadság vagy halál. Jó, jó... nem fogalmazott olyan szépen, mint ahogy Petőfi vagy Eminescu, de az volt a lényege, hogy "ti ide minket nem zártok be büntetlenül, Józsi, előbb szépen megkérdezitek, hogy mit választunk, mit szeretnénk, mert ha nem, mi az utcára is kimegyünk ezt jó hangosan elmondani nektek". 

Nos, nálunk a "grilltelen" rabság felismerésének pillanatát szépen megelőzték azzal, hogy a magyarok viszik a földet alólunk. Na ugye, hogy mindenki milyen szépen elfelejtette, hogy ő be van zárva? 
És ha nincs ott a magyar kéznél, akkor biztosra ott van a roma, aki "ragasztja át a vírust" (nem, nem a roma "ragasztja", hanem a szegénység, de az már társadalmi kérdés, ugye, amivel kéne foglalkozni is, de könnyebb, ha csak simán gyűlölködünk és címkézünk, így Romániában lassan már csak a vírus nem rasszista és nem is xenofób..).
Harminc év után annyira, de annyira szomorú, hogy ez a dolog még mindig működik, és hogy Pavlov kutyája innen nézvést egy elit gondolkodó...

3. "That voice is simply unforgettable!"

A jelenkori diktatúra szintén dobogós megnyilatkozása a tanügyminiszteré, aki úgy sorolta fel, hogy mindenki szépen üljön a seggén bármilyen életkorú gyermekével egyetemben a következő 4 hónapban is, hogy a nem létező székely bicskám nyomban kinyílt a zsebemben… 

Miért beszélt így? Egyszerű: mert megengedheti magának. Ne áltassuk magunkat: amit egy közéleti ember megtesz, arról ő egyben azt is gondolja, hogy megengedheti magának! És meg is! Mert hányan mentünk ki tüntetni, hogy azonnal váltsák le, mert itt már nem vírusra megy a játék? Nem mentünk… Mindenki háborgott egyet a konyhájában és aztán meg azon gondolkodott, hogyan oldja meg azt a helyzetet, amelyet az illetékes hatóság lazán és elviselhetetlen hangnemben lepattintott magáról. Miért nem beszél így az amerikai oktatási főfelelős? Mert nem jutna el az ajtóig sem, és rögtön csak egy Mariska lenne belőle, aki nem úgy megy ki azon az ajtón, ahogy belépett rajta… Nálunk még mindig ugyanaz a miniszter. Erről ennyit!

Rengeteg dologról kellene itt még szót ejteni. A továbbiakban ezeket is fogom majd fejtegetni. De annyit még hadd mondjak el itt, hogy a diktatúra akkor nevetséges, ha a sok kis diktátor nem tudja eldönteni, hogy végül is ki a főgóré, illetve nem értenek egyet egymással. Ez a műfaj kifejezetten szórakoztat (legalább ennyi). 

Volt néhány ilyen, mint például: az ortodox húsvét forgatókönyve körüli huzavona, vagy hogy mi is a szitu a mezőgazdasági és hobbi kertészkedőkkel, kit kell büntetni és kit nem, és ha igen, hány kilométrenként?

De amit én a saját állampolgár leszarása magasiskolájának tekintek, az az, hogy ugyanazzal a vonattal, amely Ausztriába szállítja az egészségügyi dolgozókat, hazajöhetnek azok a román állampolgárok, akik ott ragadtak. Nos erre is egyetlen megjegyzésem van: „Józsi, ez totál beszarás! Tehát, ha nincs biznyák az osztrák állammal, akkor nyugodtan rohadhatnának ott az állampolgáraid? Ezt nem hiszem el, de komolyan...!!!"   

És ezt a szomorú felsorolást itt most be is fejezem, mert így is túl hosszú lett...

De tény, ami tény: nagyon kevés türelmem van már ezekhez a dolgokhoz!

Vagy az is lehet, hogy egyszerűen már unom azt, hogy semmi kilátás nincs arra, hogy ez közelebbről másképp lesz…