Szita-szita péntek

Csak bambulok itt holmi fehér falakra, és várom, hogy valami magasztos, ám humánus, esetleg fennkölt eszembe jusson a nagypéntekemről. Vagy legalább szertefoszoljon ez az üresség, amely most elhatalmasodni látszik... 

Az igazat megvallva, már napok óta azt sem tudom, hogy milyen nap van. Ha netán eszembe jut, hogy körülbelül hányadika lehet, akkor meg tuti, hogy a szám nem passzol a nap nevéhez.

Tegnap kiléptem a kis boltba kávéért, mert már teljesen elfogyott, és gondoltam, hogy kicsit csalok, kijavítom a nyomtatványon a dátumot, hogy ne kelljen újfent kitölteni (rühellek nyomtatványokat töltögetni, metafizikai rosszullétet érzek tőle). 

Mindig ugyanoda megyek, nincs ebben semmi variáció… De addig okoskodtam, amíg 8-ára javítottam a cuccot 9-e helyett.  Még csalni sem tudok rendesen egy olyan országban, amelyben ez némiképp szabályszerűség, a szabálykövetés pedig soron kívüli… Úgyhogy új papjrt kellett összefirkálnom a borzalmas, olvashatatlan kézírásommal.

A nyomtatványokhoz hasonlóan soha nem szerettem az ünnepi külsőségeket. Most aztán meg is engedtem magamnak, hogy eltekintsek tőlük. Csak a takarítást tartottam meg közülük, de tojást például direkt nem vettem (egyetlen régebbi van a hűtőszekrényben). Nem érzem szükségét a kalácsnak, töltött káposztának és egyéb efféléknek.

Csak az ünnep lényegét érzem. Azt, hogy megfeszülök itt, egyedül, a családom, és főleg a gyermekem nélkül. Ha ez kellett ahhoz, hogy azt a rettenetes magárahagyottságot átérezzem, amit a Teremtő fia érzett, akkor ebben az évben ez megadatott nekem. És ezt most még csak nem is panaszképpen mondom, hanem mintegy ténymegállapításként. Közben meg ezt hallgatom, mert zenében, de másképp sem tudott erről bárki is többet mondani:

De minden milyen más… A mostani idők előtti időkben folyamatos téma volt, hogy nem érezzük át az ünnepek lényegét, csak túlesszük és -alusszuk magunkat szokásból és megszokásból. Ez az ünnep… Nos, ezt a megállapítást most egy kicsit átértékeltem, hiszen ennek az ünnepnek a lényegét évente átélni elég nagy kínszenvedés lenne. Egyszer kell, hogy emlékezetes legyen. Mint például most. És úgy is veszem ezt az egészet, hogy most „archiválom” az ünnep lényegét a későbbi tartalmas megidézésére. De csak múltként szeretnék gondolni rá, nem egy folyamatos, bomlasztó jelenként. 

És való igaz, hogy a mostani idők előtti időkben vágytam az én-időre, arra, amiből most talán túlságosan sokat is kaptam járvány-bónuszként, és igen, megfeszülök most a túlcsordulásának eme megfoghatatlan keresztjén. Mert nincs itt velem a gyermekem. És ez most nem az a szöveg, hogy egy anyukának illik is kábé így vélekedni szinte egy hónappal azután, hogy a gyermekét látta élőben, hanem most már tudom, hogy van, ami minden vírusnál erősebb... 

Itt nézegetem a laptopom képernyőjén a fehér tojásokat. Azok illenek leginkább a hangulatomhoz. Közben meg ízlelgetem, hogyan szitál a szita-péntek, mert szerelemcsütörtök már régi kikerült a naptárból (ezt a fajta érzést most merő képtelenségnek tekintem), ellenben nagyon sok zabszerda van helyette (a félősök napja, mint amilyen helyenként én is vagyok). 

Úgyhogy „cickom, cickom, vagyon egy szép lányom”, és remélem, hogy már kevés van, és újra látom. 

Egy elég hosszú nagypéntekbe burkolózva, hozzám kicsit késve érkezik meg idén a húsvét fénye.