Nehéz ma brassóinak lenni

Iszonyatos gyötrelem járványidőben benne laknom a szülővárosomban.

Azon a helyen élnem, amelyhez az eddigiekben mindig viszonyítottam az egyéb városokat, amelyeknek rövidebb-hosszabb ideig lakója voltam: Bukarest koszosabb volt, de kulturálisabb, Marosvásárhely kisebb és könnyebben kiismerhető, miközben Kolozsvár meg zsúfoltabb, sokkal kaotikusabb. Ezek a városok mindig Brassóhoz mérten voltak számomra valamilyenek.

Persze, elvárná az ember, hogy itt most azt is leírjam – a karantén tizenhetedik napjára igencsak jellemző érzelgősséggel –, hogy sehol nem éreztem magam olyan jól, mint Brassóban. Azonban ez nem volna egészében igaz, hiszen a „jóllétet” ilyen értelemben kevésbé viszonyítom Brassóhoz: maradjunk abban, hogy mindenütt „másképp” éreztem magam, mint a Cenk alatti városban, amely immáron a gyermekem szülővárosa is.

De ettől én még büszke brassói vagyok – milyen szépen alliterál is, ezt elteszem magamnak! –, és bárhová megyek, legelőször azt mondom el mindenkinek dagadozó mellel, hogy én Brassó/Kronstadt/Brașov honleánya vagyok.

Manapság azonban – be kell vallanom – kicsit homorú a dagadozó mellbőségem, mert nem nagyon látom a várost. Valami absztrakt fogalom lett, amelyről ugyan tudom, hogy létezik a valóságban is, nem csak ábránd, de már csak képeim vannak róla – igaziak és képzeletbeliek. És amikor ezt most leírom, kicsit könnyezem is, mert eszembe jut az a sok-sok hely, amelyen – még az ovi-haza-nagyszülők útvonalon való rohangászásban is – megálltam egy kicsit betelni, hogy milyen szép…

Ki gondolta volna, hogy még ebben az életemben megérem azt, hogy Brassóban ücsörgök egy szép lakásban, ami az otthonom, és közben nem érzem a brassóiságot, nem érzem a város zamatát, nyüzsgését, életteliségét?

Hát én nem gondoltam volna, az biztos…

Most naponta megfogadom magamnak: ha majd kimegyek a város utcáira úgy, hogy nem rettegek attól, hogy ki jön hozzám közelebb a törvényileg szavatolt távolságnál, másképp sétálok, mint felgyorsított léptekkel és jobbára széjjel sem nézve, egyszerűen csak végigsüvítve a Közép utcán, akkor majd… magamhoz ölelem az egész várost, és szeretni fogok benne minden kis és nagy gödröt, megkopott járdaszegélyt és cipőrongáló kavicsot, követ.

No, de ez mind a jövőbeli terveimhez tartozik. Most éppen a mában élek, és próbálom menedzselni az otthonülős család- és honvágyamat. És azokat a leckéket is, amelyeket ez a járvány hozott magával makacsul.

Mert most egyszerre több feladvány is felkínálkozik, hogy foglalkozzam vele: szinte percről percre tűnik hiperracionális döntésnek és nagyon erős túlzásnak az, hogy a gyermekem a nagyszüleinél van „karanténos vakáción” (ez olyan, mint a nyári nagyvakáció, csak nem látni a végét), én meg külön, hűvös halomban dolgozgatva töltöm a szükséges szobafogságot.

Percről percre kell fékeznem a nekibuzdulásomat, miszerint „kész, összeszedem a dolgaimat és megyek a gyermekemhez”, miközben meg tudom, hogy az időközönkénti koslatásnak megvannak azért a maga láthatatlan és tünetmenetes veszélyei. 

Tizenhét nap telt el, és én még mindig nagyon kezdő, megzabolázhatatlan karanténozó vagyok, akinek óriási erőfeszítésébe kerül az, hogy ne legyen tele vele a város, ne gyűjtse össze a barátait és jó ismerőseit valamelyik kedvenc helyén, a Festival 39-ben vagy a Tipografiában, ahol aztán asztaltól asztalig haladva mindenkivel beszélget és nevetgél egy kicsit. Nos, manapság mindez csak képzeletben történik, akárcsak több más brassói agyában, tehát nem mondhatnám, hogy ebben nagyon egyedül lennék.

Aztán meg vannak olyan pillanataim is, amikor mély sajnálkozás és aggodalom tölt el amiatt, hogy a Cenk alatti sétány magányos, majdnem senki nem nézhet szeretettel a Takácsok bástyájára, hogy árválkodik a Katalin kapu és a Fekete templom is kietlen, senki nem koslat életvidáman a Titulescu parkban. Felemás érzés ez, mert közben meg tudom, hogy ők jól megvannak, kicsit fellélegeznek a maguk nyugalmas karanténjában. Szóval, úgy vagyok velük, mint a régen látott szeretteimmel: szeretném, ha tudnák, hogy szeretem őket és hiányoznak, de nem zavar az a gondolat, hogy nélkülem is jól megvannak.

Mindezek ellenére, ha még netán fokozhatom itt az érzelmi paradoxonok sorát: hiszem és tudom, hogy jó ez, ha fáj a hiányuk, mert egészen másképp tekintek majd rájuk a szabadulásunk pillanatában.

És még van valami... Ha már az elviselhetetlen érzelgősségnél tartok, akkor azt is hozzá kell még tennem, hogy már látom, talán ki is tudom tapintani a boldogságnak azt a pillanatát, amikor újra találkozom ezekkel a helyekkel.

Nagyon remélem, hogy eszembe jut, és ismét átélem majd annak rendje s módja szerint, hogy volt, amikor egy arctalan valami hosszú időre megfosztott tőlük. Na, akkor leszek majd igazán és mennyein boldog, és szerelmi vallomással illetem majd Brassót, szeretett városunkat.

(Megjelent a Brassói Lapok 2020. április 2-i lapszámában)