Négy új szokás, de nem örökre

Van néhány dolog, amit karantén előtt kifejezetten nem szerettem (további illusztratív megfogalmazások: utáltam, zavart, elhanyagolhatónak tartottam, közömbös volt számomra). Ezek úgy férkőztek be újabban a hétköznapjaimban, hogy most sem tudom megállapítani: itt maradnak velem több ideig, vagy szigorúan átmenetiek?

Mind közül, azt hiszem, hogy a curry meg a rozmaring kapcsán alakult ki a legkisebb dilemmám.

De íme, a karanténosan „felszedett” újdonságaim:

Hosszasan beszélek telefonon

A munkám miatt olyan is szokott lenni, hogy akár harminc-negyven percet is beszélgetek az interjúalanyommal telefonon, Facebookon vagy Whatsappon. Ez „hivatali köztelesség” és foglalatosság. Hát a fene akar még azután is lógni hosszasan a telefonvonalon, és egyebet mondani hétköznapi ügyekben, mint az „igen”, „nem”, „persze”, „lehet”, „holnap délután”… A többit, persze, majd a személyes találkozásokkor. 

Azonban most utolért a végzetem: nuku face to face interakció, úgyhogy „hello, Vodafone!” 

Ez a "hello" azt jelenti: határtalanul sokat is beszélhetek, mindenféle megkötések nélkül, nem számolják a perceimet, mondták. Amíg rá nem sül a készülék a fülemre, nyugodtan tolhatom a dumát. 

Ehhez párosuló óvintézkedés: mindenkit kihangosítok, ami automatice azt is jelenti, hogy hosszabb a beszélgetés,mert az a benyomásom, hogy az illető épp betoppant egyet pletyózni, holott nem.

Hátulütő: még azzal is hosszan beszélek, akivel röviden kellene, nyúlik a beszélgetés, mint a rágógumi. Időnk van, tejünk van... Különben is: miért ne ülhetne sorra mindenki a konyhaasztalomhoz egy finom tereferére? Hááát, nem hinném, hogy ezt az új szokásomat feltétlenül megőrizném örökre...

Új kedvencek: curry és rozmaring

Ezzel a két fűszerrel, a curryvel és rozmaringgal úgy vagyok mostanában, hogy még a fogpasztára is rászórnám őket, ha lehetne. 

Korábban nem sajnáltam – főleg curryt – a magam készítette wokos kajából, de ilyesmire elég ritkán adtam a fejem, mert irdatlanul kínai kifőzdés fokhagymaszag lett az egész házban, és aztán napokig meg is ült. Szóval: szabályszerűen addig főztem, amíg fokhagymaszagú lettem. 

A karantén kitörése előtt vásároltam egy jó nagy doboz curryt, és ugyanekkora rozmaringarzenált (lásd: "panic shopping"). Eddig csak a tejberizsbe és a reggeli müzlimre nem szórtam, de minden másra viszont igen. Aztán lehet, hogy a currys hústól és currys tejföles szósztól egy idő után herótom lesz, de addig még van, szerintem…

Új kedvenc (2.): Bonnie Tyler

A ‘80-as évek, illetve ‘90-es évek elejének zenéjétől őszintén és kendőzetlenül állt fel az összes létező szőr a hátamon, amióta az eszemet tudom. Kivétel az egy szál Queen volt, amely ugyan sokkal korábbi sztár, de kicsit belelógott ebbe az időszakba is: egy másik, kiemelt és kivételes kategóriához tartozott számomra mindig.

Bár az említett korszak egyben „gyermekkorom zenéje”, és érzelmi alapon oda kéne lennem érte, ehhez foghatóan giccses, művi és buta zenét nem tudnék még egyet felsorolni a Modern Talkingtól CC Catchig. Szóval, a legkevesebb, amit ellene tettem, az volt, hogy kikapcsoltam mindent vagy minimum lehalkítottam, amikor meghallottam.

Nos, ezek közül való volt Wales rekedtes hangú énekesnője, Bonnie Tyler is, akinek markáns hangorgánuma némiképp érdekelt, csak a helyenként szirupos dalszövegeit nem bírtam. Persze, nem mondom azt, hogy szerelmi búbánatban nem tudtam jót bőgni a Total Eclipse of the Heart-ra, de alapvetően nem vele "kezeltem" magam, azt is elárulom. Újabban azonban azt vettem észre, hogy nem kapcsolom máshová a rádiót (az egyetlen audiovizuális szerkentyűt, amellyel rendelkezem), hanem Bonnie-val együtt dúdolom a dalait. És ezek közül is az alábbit, amelynek eléggé gótikus és giccses, másnapos angyalokkal teli klipjétől, hát…brrr! De most az egyszer megbocsátom ezt karantén Bonnie-nak, mert jól elszórakoztat:

Nem zavar a mosógép hangja

Az a nagy harci helyzet, hogy a jelenlegi berendezkedésemben csupán két lehetőségem van: vagy a rádiót hallgatom, vagy a mosógépet. A kettő ugyanabban a térben – a konyhában – van, így választanom kell, hogy a home office-omban mivel delektálódom. Rendszerint természetesen a rádiót szoktam választani, mert a mosógép – hogy is fogalmazhatnék, hogy meg ne sértsem? – nem sugároz épp annyi érdekes infót. 

A rádióban meghallgathatom naponta tízszer, hogy hányszor kell lefertőtlenítenem a saját árnyékomat is otthon ülés közben, miközben a mosógép mindössze annyit szokott közölni – persze, hihetetlen precizitással –, hogy mikor mos, öblít, csavar stb. Nem mondom, ezek is nagyon fontos tudnivalók, de a rádiót valamivel jobban szeretem. 

Azonban most már nem zavar a mosógép közvetítette "adás" sem: annyit mosok járványügyileg, hogy már megszoktam. 
Az sem idegesít nagyon, ha menetrendszerűen akkor támad hangos „mondanivalója”, amikor a telekonferencián a családommal éppen annál a napirendi pontnál tartunk, hogy ki mit evett és bevette-e a már a C- vagy D-vitaminját aznap.

Nos, jelenleg ezek az újdonságaim.

És akkor még ki tudja, mit tartogat a jövő? 

Aztán hátha nem tart olyan sokat ez a karantén, hogy mire kikerülök a szobafogságból, már az atomfizika legyen a szenvedélyem.

Na, ezen magam is alaposan meglepődnék...