Három
napja írtam utoljára ide. Nagyon őszintén: nem hiányzott. Nem sok érdemleges mondanivalóm
akadt. Főleg költészetnapon nem, amikor a szó monopóliuma egyértelműen a
költőké…
Aztán
meg egy jókora összegyűlt feszültséggel is kellett valamit kezdenem (de
általában is így szokott lenni ez ünnepek táján), az a hangulat pedig nem
alkalmas az írásra. Ilyenkor a láthatatlan szelepet kell elcsavarni az
óramutatóval ellentétes irányba, hogy a gőz távozzon.
Időközben
rájöttem –, hogy egy kicsit a jelenről is beszéljek –, amióta egyedül
karanténozom (ennek lassan egy hónapja), főként azokkal szeretek beszélgetni,
akik hasonló helyzetben, hangulatban vannak. Még a munkámban is az ő „társaságukat”
keresem, mert most rendkívül fontosak a rezdülések. Hogy a magányainkat,
szoftosabb egyedüllétünket megosszuk, és azért, mert ezt mások, más helyzetben lévők úgysem értik.
Sokat
gondoltam az általam utánozhatatlan viccmesterként ismert Papsira, aki most
Malagán van egyedül, vagyis egy macskával, és várja ennek a nagyon bizonytalan
helyzetnek a végét távol a családjától. Tapasztalom, hogy még a humorunk is
mennyire függ a többi embertől, még akkor is, ha a miénk…
Ha jobban belegondolok, már magam sem emlékszem, hogy mikor nevettem utoljára jóízűen és tele torokból,
szívből, s főként úgy, hogy tényleg felszabadító legyen, hogy ízlelgessem. Nagyon rég volt, azt hiszem.
Mert nem tudnám előhívni a pillanatot…
Mindeközben
nagyon érdekes, hogy most valamiért a kamasz énem és emlékeim törnek fel, és
nagyon elevenek azok a képkockák, amelyek a középiskolás időszakomat idézik, amikor még nem nyomott ennyire az általános mulandóság gondolata, terhe.
Rájöttem,
hogy akkoriban mennyire igazam volt abban, hogy magasról tettem mindenre,
nem érdekelt semmiféle szabály, megkötés, morális parancs. Most nagyon jól esik
azokra az időkre gondolnom, mindennel benne. Felelős felnőttnek lenni nagyon
fárasztó. És istenigazából nem is jön nekem ez mindig össze…
„Szelektáltam”
egyet az emlékeimben, mint a gyermekem kinőtt, téli ruhái között. Végiggondoltam:
azok közül, akikbe akkor szerelmes voltam, tudnék-e most is annak lenni? Nincsenek
olyan túl sokan, de vannak néhányan ilyenek köztük…
Nyilván,
nem szeretném pont őket vissza az életembe. Bizonyára őket is nyomja valami
fene nagy felelősség, úgyhogy rémségesen unalmasak lennénk egymás számára ezzel
a félresikerült felnőttesdivel… De szeretném, ha abból az embertípusból jó sok
lenne a környezetemben, akitől a fél kézből való ítélkezés idegen, akitől az állandó
és feltétlen kritika hiányát, egyszersmind a lazaságot és derűt újra lehetne
tanulni. Ez vajon életkor vagy világszemlélet kérdése, vagy egyszerre
mindkettő?
Nos,
ezen morfondíroztam ma, hogy akkor egy megteremtett jó hangulathoz gyűjtünk
magunk köré embereket, vagy az emberek teremtik meg körülöttünk jó hangulatot?
A kamasz emlékeim között az utóbbira tudnék felsorolni több tucatnyi példát.
Azonban lehet, hogy a karantén további időszakába azon dolgozom majd, hogy az
előbbit is kipróbáljam. Érdekes lenne…
Lehet,
hogy pont erre jó az előbújt rengeteg emlék.
Most éppen ezt tanítják nekem…
Comments
Post a Comment