Miért vagyok állandóan boldog?

Volt, aki ironikusan, megint mások nagyon őszintén jegyezték meg: milyen jó az, hogy járványügyileg állandóan vidám vagyok. Szinte nem is nyilvánulok meg másként, csak így. 

Az ironikusak közül volt, aki sugalmazta azt, hogy nem hiszi, hogy nekem állandóan „pengemosolyom” van, és töretlen a karanténos boldogságom, mert az egy művi dolog, az nem létezik. Mondtam is, hogy igaza van, nem is nyalogatom nonstop a pengét. Hogy is tehetném, amikor a négyévesemtől születése óta nem voltam ennyi ideig távol? S még nem is látom a végét a dolognak…

De honnan is tudja bárki, hogy a másiknak miből áll össze egy átlagos karanténos napja, az élete? Én például ötször tudok rémségesen világfájdalmas lenni, aztán hét és félszer meg annyira boldog, hogy madarat lehetne fogatni velem (ha egyáltalán ki lehetne menni madarakat hajkurászni). És még mindig nem járt le a nap…

Mondjuk el röviden itt azt is, hogy főleg az ilyen extrovertált embereknél most az „akció” áttevődik belülre, tehát mindaz a hullámzás, amivel tele van a napunk, és ami a normál üzemmód, az most mind-mind belül zajlik. Hogy ne essünk ki a gyakorlatból, tetszik tudni… (Pótkérdés: előnyösebb-e most introvertáltnak lenni? Válasz: igen, ez most az ő idejük!) 

Egy másik dolog meg az, hogy én ezt a karanténosdit csak úgy tudom elviselni, ha folyton van valami jó poén, amin szét lehet folyni a röhögéstől, jó zene, amire mennybe lehet emelkedni képletesen. És még így sem biztos az, hogy nem fogok bérletet váltani a pszichológushoz, miután vége van az egésznek. (Mert most a pszichológus milyen józan dolgot tud mondani, amikor ő is be van zárva?)

Ja, és nem gondolom azt, hogy bárkire is tartoznának a rossz hangulataim, meg ráadásul azt sem hiszem, hogy a depivel kellene traktálnom az embereket, amikor ennek a célnak bármelyik hírportál vagy hírtelevízió tökéletese megfelel. Fél óra után már nyisziteled a vénádat a fenetlen konyhakéssel… 

Szóval, igenis ironizálni meg humorizálni fogok, mert úgy érzem, hogy ezáltal sokkal több emberrel „találkozom”: rendesen magam elé tudom képzelni őket, ahogy együtt nevetnek velem ugyanazokon a viccecskéken, humoros kis akármiken. Miért ne lehetnénk egymás számára erő ilyen tekintetben, hogy nem hagyjuk elgurulni a humorpasztillánkat?

De nem, nem vagyok mindig boldog, az tény… 

És akkor most lekapom hirtelen a leplet a szüntelenül töretlennek tűnő jó hangulatomról ennek az albán rockénekesnek a karanténos előadásával. Ő kábé (de keveset is mondok) tízszer jobban énekli Axl Rose-nál az Axl Rose dalát, de hát… Albániában született. 

Szóval, éppen így dúlnak bennem is a viharok, és ismeretlenül is „köszi” Eugentnek, hogy ezt nekem ilyen szépen zenei formába öntötte, pont a hangulatomhoz.

Százszor meghallgattam már ezt a tiszta és kicsit vergődő férfihangot, amelyen érződik, hogy rémesen hiányolja önmaga koncertváltozatát… (Hát hogy a fenébe ne? I feel you, brother!)

Na, de visszatérve.. Volna egy „rossz” hírem: holnap elölről fogom kezdeni az ironizálást!

Úgy tűnik, jár a napi C-vitaminom mellé…