Már kicsit kinéztünk az ablakon

Nagyon érdekesek ezek a karanténos lelkiállapotok, mert hullámszerűen jönnek a jó és rossz hangulatok.  Meglepetésként, bizonytalanul, tapogatózva. Olyanok, akár az egymást követő katonai rendeletek idehaza: soha nem lehet tudni, mi és hogyan ölt formát. Csak hömpölyög megállíthatatlanul…

A lassan egy teljes hónapos külön „izolálódásom” alatt (igen, ezt pont így értem, mert vannak, akik csoportosan „izolálódnak”, arról meg nincs véleményem, csak nem túl releváns sejtéseim), azon vettem észre magam, de magunkat is, hogy az érzelmi folyamatainknak van egy bizonyos íve, amelyben én a következő fázisokat azonosítottam be:

1. pánik, hogy akkor ide most bezártak, mi lesz az eddigi életünkkel (fekete humor fogyasztása, hogy azért mégis adjunk nevet és irányt a dolgoknak)

2. őrlődés, hogy jól döntöttünk-e, amikor a baltával szögletesre vágott karanténos életünkben éppen ezt a felállást választottuk, és nem a másikat (nem mintha lehetett volna válogatni)

3. hosszú punnyadás, keresgélés a sötétben és bizonytalanságban (húsz, harminc évvel korábbi önmagunkról készült fotók posztolása a Facebookra)

4. valami elkezd pislákolni a nagy sötétben (extrovertáltak esetében: kőkemény harc, hogy a tisztánlátást ne váltsuk azonnali akcióra, de azért mégis „történjenek dolgok”)

5. megbékélés a helyzettel, és akkor hirtelen… kinézünk az ablakon (már meg tudjuk nézni azt is, hogy mások mit látnak, amikor kinéznek a sajátjukon)

Nos, én erről, a legutóbbi pillanatról szeretnék itt röviden két szót megfogalmazni. Azért általánosítok ekkora mellbőséggel lelki folyamatokat, mert azt észlelem, hogy most valahogy, ebben a bezártságban mintha kicsit egyszerre történnének bennünk ezek a dolgok. Nyilván, vannak lényeges és alkati eltérések, de a dolgok íve kicsit mindenkinél ugyanaz. És most jött el benne az a pillanat, amikor nemcsak befelé nézünk, hanem kifelé is..

Én is kinéztem egy nagyobbacska ablakon a hétvégén, szombaton talán… Volt munkatársnőm hívott meg egy csoportba, amelynek a neve kezdetekben nem volt számomra  túl inspiráló: View from my window... Egyetlen szerencsém az, hogy rettenetesen kíváncsi természetű vagyok, ami a világ dolgait illeti (ide nem tartozik, soha nem is tartozott az indiszkréció, erről a munkámban is le szoktam mondani, még az esetleges szankciók terhe alatt, vagy a siker ezáltali csökkenése árán is).  

És akkor csatlakoztam ehhez a csoporthoz (amúgy március 22-én jött létre), amelyben az emberek fotókat osztanak meg arról, hogy mit látnak, ha kinéznek a házuk valamelyik ablakán. Közben hihetetlen történeteket is elmesélnek alig néhány szóban, ezek pedig gyakorta olyan érzelmi lavinákat indítanak el, és pozitív energiákat szabadítanak fel a világ minden táján, hogy az számomra teljesen elképesztő. 

A múlt szombaton, amikor csatlakoztam a csopihoz, egész nap azt néztem, hogy mit látnak a világ különböző tájain az emberek az ablakból: milyen az élet Brazíliától Ugandán át Új-Zélandig és Tokióig, hogyan vannak az emberek nagycsaládban vagy éppen egyedül, hogyan köszönti fel a Dél-Afrikai Köztársaságban élő az indiait, mit mond a páráról, felhőről, madárcsicsergésről vagy éppen a dédszülei örökségéről a csoport valamelyik tagja… Tengerek, hegyek, panellnegyedek, társasházak, kikötők és piciny, gondozott kertek töltik be a napomat. 

Annyit itt még el kell árulnom, hogy a csoportnak nagyon szigorú szabályai is vannak, például nem tűrik meg az intolerancia és gyűlöletbeszéd semmilyen formáját. Amikor én beléptem, éppen az izraeli és palesztinai fotók alatt tiltották be a kommenteket, hogy ki-ki vegyen vissza az arcból, és az adminisztrátorok nagyon keményen fel is léptek a nem kedves csoporttagokkal szemben. Nagyon jól tették, ezt nálunk több helyen is alkalmazhatnák, igazán nem ártana… 

 

Azt itt még el kell árulnom, hogy számomra ez az élmény tökéletesen beleillik a karanténos „életutamba”, hiszen amióta be vagyunk zárva, már a kezdetek kezdete óta, a családomon kívül Nagyváraddal, Nagybányával, Bukaresttel, az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával vagyok sűrűbben beszélő viszonyban. 

Valahogy most jobban érzem és értem, hogy vannak ott és milyen lelki állapotban az emberek, mint a saját házam táján.

„A világ az otthonom” – és ez a kijelentés szombattól egy újabb visszaigazolást nyert, én meg rengeteg pozitív élményt.

Nos, így járunk, amikor kicsit kinézünk az ablakon…