„Kint van a víruska”

Azon gondolkodtam tegnap este: hogyhogy mi, felnőtte(bbe)k olyan nehezen viseljük a bezártságot, miközben egy folyton nyüzsgő, izgő-mozgó gyermek szinte azonnal érti, hogy mi a pálya?

Leámnak a nagyszülei magyarázták el, hogy most nem lehet a megszokott módon parkba, játszótérre menni, sétálni, mert más idők jöttek, másak a szabályok. „Kint van a víruska, nem mehetünk ki!” – kiáltott fel a gyermekem a minap whatsappos videóbeszélgetésünkkor, és őszintén büszke volt arra, hogy pontosan érti mi is a helyzetet. A „víruskáról” egyéb mondanivalója nem is volt. Csak ennyi. 

Nagyot nevettem azon, hogy ennyire pikk-pakk meg tudta szelidíteni azt, amitől a „nagy emberek” falra másznak, amit drámaként élnek meg, és ami különböző pótcselekvésre készteti őket. 

Ez a helyzet Lea esetében azt jelenti egészen pontosan, hogy benti elfoglaltságokat talál magának: újra felfedezi a régi játékait, elbeszélget a babáival, megtörölgeti őket (mert látja, hogy a nagyszülei az eddiginél gyakrabban törölgetnek mindenütt). Akár órákig is eljátszadozik egyedül anélkül, hogy igényelné a folyamatos figyelmet, amikor pedig megunja, mesét „olvas” a nagyapjának, rollerezni pedig a tömbázlakás picike erkélyére megy, de ennek is megvan a maga varázsa. Ilyenkor fel kell ölteni a szvettert, amit „normál” sétákkor szokott magára venni. 

Persze, az ő bioritmusa is felborult: nem mindig alszik el kora délután, ahogy eddig szokott, és olyan is volt már, hogy éjfélkor sem volt hajlandó nyugovóra térni, mert kora estig tartott a délutáni szundizás. De ezt leszámítva nem kaparja le például a bejárati ajtót, hogy azonnal ki akar menni, ahogy én olykor képzeletben lekapartam már százszor, de aztán jobbára csak vágyakozva nézek felé.

Azt próbáltam kitalálni: hogy van az, hogy ő minden jelzés szerint jobban viseli ezt a helyzetet, holott én is pont erre trenírozom magam naponta több-kevesebb sikerrel, hatékonyabb vagy csupán ideig-óráig működő módszerekkel? 

A különbség itt egyértelműen a mélyfilozófia. Jelenléte vagy hiánya. Az, amit én a „kint-bent” dichotómiájához kapcsolok: a kint a „szabadság”, a bent „a rabság”. És itt csúszom el a banánhéjon elég rendesen. Ez a sima út az önmagam köré csavarodás felé. 

Nem, én bevallottan nem bírom a bezártságot, a rabságot, a megkötéseket! Semmilyen formában, na, ez a harci helyzet!

Persze, tudom: kell hagyni a fészkes fenébe a mindenféle jelentések firtatását!  Ebben az egész szituban csupán annyit kell tudatosítani (Leámat idézve), hogy „kint van a víruska”, ezért ülünk mi most bent, otthonunk – még ezerszeres szellőztetés után is – áporodottnak tűnő melegében. 

Ja, és a kinti „víruskának” sem szabad túlságosan a torkába nézni: ő most ott van, mert valamiért ott van dolga, úgy tűnik (miközben nekünk meg bent), és egyszer csak elmegy majd, mintha mi sem történt volna. 

Köszi, Lea, hogy Anyát – home schoolingban – megtanítottad erre (is)!

Az alábbiakban, kiegészítésként a bejegyzésemhez szeretném foglalni azt, amit a gyermekek mondanak karanténról. Sajátos értelmezéseikkel szeretném bővíteni a fent leírtakat.

Ezért arra kérném az anyukákat, apukákat, nagyszülőket és keresztszülőket, akik ezeket a sorokat olvassák, hogy a gyermek keresztnevét és életkorát is beírva, mondják el egy-két mondatban a FB-posztom komment-részén, hogy az ő kis csodájuk hogyan látja a „karanténos vakációt”. Én ezeket folyamatosan beszerkesztem majd ide, hogy emlékezzünk rá később is!

Indul a mandula!

Ida (11 éves, Brassó), röviden és velősen: "Furcsa, de mégis jó." (Adatközlő: az anyukája)

Örs (13 éves, Bukarest-Középajta): Három hét bukaresti tömbházlakásba zárás után, sikerült elszigetelődni a középajtai kertes házunkba. A 13 éves Örs, számítógépbújó, a tegnap egész nap az udvaron ült. A nővérével (Zsuzsa Anna, 15 éves) társasjátékoztak is a napsütésben. Örsnek a bal arcát, Zsuzsának a jobb karját égette meg a nap: az esti bejövetelkor Örs megjegyzi: „Viccesek vagyunk mint ez az egész karantén”.  „Miért is?” kérdem. „Mert gondolni se mertem volna eddig, hogy be kell zárjanak egy térbe, hogy rájöjjek a napsütés igazi értelmére. Holnap a másik oldalamra fogok fordulni.” (Adatközlő: az anyukája)

Dorka (8 éves, Marosvásárhely): Ha már az emberek annyi mindent tesznek a koronavírus ellen, az miért nem szégyelli már meg magát, és tűnik el végleg? (Adatközlő: az anyukája)