Nyilván, el lehetne játszani, hogy a dolgok
teljesen másképp állnak most, mint ahogy tulajdonképpen…
Úgy is lehetne tenni, mintha a járvány rajzolta
volna teljesen át az emberi kapcsolatainkat, amelyek egy bizonyosféleképpen
működtek abban az életünkben, amelyre már alig-alig emlékszünk.
De ez nem így van. Csupán élesebben lehatárolódtak
a dolgok, és így sokkal szélesebb, élesebb a rálátás.
A mi
családunkban is. A teljes kijárási tilalom kicsit elszakított a gyermekemtől,
mert én a közös új otthonunkban maradtam dolgozgatni (kvázi írni egész nap). Ő
meg a nagyszüleinél, és felügyeli a maga szinte négyéves bölcsességével, hogy
mindenki betartsa a hatósági rendelkezéseket. Ne menjen sehova!
Persze, hiányzik nekem ő meg minden, és az is
fura, hogy legfeljebb formanyomtatvánnyal engednek hozzá… Azonban azt is be kell látnom, hogy az elköltözésünkkel
átrajzolódtak dolgok. Nekem meg pontosan ahhoz, a karantén előtti állapothoz
kell viszonyulnom, nem pedig az eggyel azelőttihez, amelyben az volt a
normális, hogy négyesben vagyunk: anya, gyermek és nagyszülők felállásban.
És igen, mi tagadás, nagyon jól megvannak
nélkülem. Ezt a gyermekem is jelezte, amikor a szigorítások előtt négy napig
velük voltam közös szobafogságban. Akkor én a „tata ágyában” aludtam (ami
korábban az enyém volt), nem segíthettem az öltözködésben, mert ez a tata vagy
mama dolga volt, és az esti fürdőzésnek is teljesen más a rituáléja, amit én
csak elronthattam.
Sőt, még azt is megkérdezte, hogy ugye, én
megyek szépen dolgozni, és hagyom őt vakációzni. Mert, persze, ezt mondtam neki
az otthonmaradós projekt kezdetekor, hogy kitört egy „hosszabb
vakáció”.
Nos, akkor most az van, hogy kénytelen vagyok
következetes lenni: én dolgozom, ő meg vakációzik a nagyszüleinél, ahol kialakultak
új szabályok, amelyeket én láthatóan csak megbontanék. Naponta kapok fotót arról a gyermekről, akit
én szültem, és akivel kapcsolatban az volt a leghőbb vágyam, hogy önálló,
épkézláb ember legyen (nos, az lett!)
Tehááááát… mehetek 80 napra a Föld körül
(képzeletben, Jules Verne kíséretében), vagy… esetleg 180-ra is, amint azt a
húgom is sugallta, ugyancsak az említett harmóniára utalva.
Erről Karafiáth Orsi jutott eszembe, akivel
szintén őszinte volt a saját húga: „Pár
napja a húgomat hívtam idegállapotban azzal, hogy mind meghalunk, illetve, ha
nem mozdulunk ki a lakásból és szerencsénk van, tán mi ketten túléljük. Sötét
hallgatás volt a reakció, majd azt a választ kaptam, hogy nagyon nem szeretne
kettesben maradni velem a Földön. Nevettem, és legalább oldódott kicsit a
feszültség.”
Nos, így állunk az őszinteséggel: egyszerre
kell elviselnünk, jó helyen kezelnünk azt, hogy a világ őszinte hozzánk – szinte
mindegy, hogy ez mit is jelent –, és igen: nem árt, ha ezzel párhuzamosan
önmagunkhoz is őszinték vagyunk. Most az
az idő is van…
Jutka barátnőm, az ország túlsó csücskében
kicsit szomorkásabb volt tegnap. De hát ilyen ez a karantén: mindenféle állapotba
kerülünk, talán óránként másba. Egy dolog azonban közös bennünk a Brassó-Nagyvárad szellemi
útvonalon: mindketten utálunk mosogatni. Olvassátok a naplóját itt.
Comments
Post a Comment