Ma ünnepféle van. Született egy Esterházy Péterünk éppen 70 éve. Azért írom ezt így, mert nagyon azonosulok mindennel, amit tőle olvastam, és ami ő. Nem „volt”, mert ez nem múlt idő. Azt is írhattam volna, hogy van egy „Esterházy Péterem", azonban ő közkincs, így nem csak az enyém…
A Javított kiadás még most is kavarog bennem, de főként az esszéit, publicisztikai írásait szeretem. A bennük rejlő szakadatlan és tömör játékosságot, amiről mindig úgy éreztem, hogy „na, így érdemes magyarnak lenni”, ilyen játékosan, viccesen-kritikusan és helyenként önironikusan.
Itt van a kedvenc részem a Patriótagyakorlatok-ból:
„Általában tartani szoktunk a közhelyektől, országunk közhelyeitől, a közhelyeinktől, szégyelljük, lenézzük, sőt hamisnak, hazugságnak tartjuk őket. Pedig igazak. Ha nem volnának igazak, pontosabban, ha nem tartalmaznának valamit az igazságból, akkor nem maradnának fönt, nem maradnának élve. Akár a demagógia, az is így működik. Lapos igazság, ez a közhely.
Amivel máris a pusztánál vagyunk. Szögezzük le: Magyarországon van puszta. Elég szép. Tanult kollégám, Petőfi írt róla ihletett sorokat. Én tájleírásban, hogy büszkélkedjem kicsit, nem vagyok jó: a puszta olyan, mint a nagy svájci hegyek, csak fordítva. Nálunk, ahol a hegy volna, ott nincsen semmi.
De nem úgy, hogy onnét hiányoznék valami, a nincsen van, mert, úgy látszik, ott van a helye.
Ha nyugat felől jön az ember, a puszta az első Nincs. Addig csak Van van. Európa teli van, bárhova fordulunk, térben, időben, ott van valami. Amikor átlépjük a Dunát (nyugatról keletre), valami megváltozik. Nem olyan egyszerűen, hogy véget ért Európa, de annyira legalább, hogy ez a vég eszünkbe jusson, és rögtön cáfoljuk. De hogy talán mégis igaz, amit a 19. századi Abendland gondolt rólunk, hogy végtére mi egy Európában véletlenül lehorgonyzott, nomád nép volnánk. Vad és félelmetes.
Arra gondolhatnom, hogy én egy vad és félelmetes nép volnék, igen kellemes.”
Bevallom, ezt a rövid eszmefuttatását időnként újraolvasom, hogy ízlelgessem benne a szófordulatokat, és mindig ugyanúgy nevetek, nem tudom megunni.
Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy nemzetiségemre nézvést mi is volnék, azt válaszolnám neki: „Pont magyar. Mint Esterházy.”
Bukarestben találkoztam vele jó néhány éve egy könyvvásáron. Vicces fél nap volt, sokat nevettünk. Töltött káposztát ettünk…
Comments
Post a Comment