Vicces
„felhívást” olvastam Székely Csaba Facebook-oldalán. Így szólt: „A film, a televízió és a művészeti világ összes
szakemberének! Csatlakozz a kihíváshoz, tölts fel egy fotót magadról munka
közben. Csak egy kép, semmi leírás. A cél a közösségi média elárasztása. Másold
le a szöveget és a posztot”.
Itt „engedelmeskedem” a
kihívásnak (bár nem tudom, kizárásos alapon talán kicsit a legutóbbi
kategóriába sorolnám magam), közben meg azon is szórakozom, hogy voltak, akik
nem értették a poszt legviccesebb mondatát: miszerint a közösségi média
karanténosan „elárasztva” vagyon ilyen s efféle szövegekkel, ez meg épp az
árasztgatás paródiája…
Mindenesetre elgondolkodtam, hogy milyen
illusztráció is mutathatná be a legszemléletesebben, hogy mivel foglalkozom naponta…
Valami ilyesmi lenne, azt hiszem: egy női Sziszüphosz…
Nem nagyon szoktam pletykálni, mint a
mitológiai férfi hős haverom (ezt egyébként el tudom képzelni, mert ismerek bármilyen
nőnél pletykásabb férfiakat), akinek emiatt kell büntetésképpen egy jókora
követ felfele görgetnie a hegyoldalon. Azonban a teljesen felesleges és
értelmetlen dolgokkal való hosszas foglalatoskodásban konkurálok vele…
De ez a történetnek csupán egyik oldala:
Sziszüphosz egyszersmind az örök újrakezdő, aki fáradhatatlanul fut neki újból
és újból a hegyoldalnak. Nem hagyja magát legyűrni a körülmények által.
Nos, ezért tudok azonosulni a történetével.
Mert – amint azt Camus is megjegyzi – vannak pillanatok, amikor Sziszüphosz
erősebb, mint a sziklája, "hallgatag öröme éppen ebben van. Sorsa az övé. Sziklája az ő dolga."
Éppen egy ilyen átmeneti pillanatot
ízlelgetek, megvan a maga tagadhatatlan varázsa…
(És ahogy ezt most leírtam, kicsit kisütött a nap az én utcámon.)
Comments
Post a Comment