Kalandozásaim maszkországban

Ma kimentem a nagyvilágba. Elmentem a körülbelül ezerkétszáz lépésre lévő, „La Doi Pași” nevű, elég jól ellátott kis élelmiszerüzletig, amely egyébként a legközelebbi is, ha a Kaufland szupermarketot nem számolom ide. Márpedig nem számolom, mert még mindig nem sikerült magamat elég tudományosan meggyőznöm arról, hogy ez a legközelebbi élelmiszerbolt egyben a „legbiztonságosabb” is (lásd: váratlan népsűrűség, demográfiai túlcsordulás a kasszánál)…

Kitöltöttem szépen a nyomtatványt, amelyből még hat kilépésnyire való van. Na meg a kitöltött, de el nem „használtból” is egy szépecske kollekció, mert senki nem kérdezte tőlem, hogy „hova, hova”? Mindeközben hallom, olvasom mindenfelé, hogy már 78 ezer ember szívta le jól az illegális koslatást, beleértve a szent papír hiányát. Nem mintha feltétlenül szenteknek tartanám a büntetések tulajdonosait, de erre még így is csak azt tudom mondani, amit a viccbeli zsidó a kávégépnek, amikor lenyelte az érmét, de nem adott kávét: „okos, okos!”. A hatóságok megtalálták a jövedelmi kiesés orvoslásának egyik módját, de nincs is ezzel akkora baj…

A bevetéshez ismételten a tetőtől talpig halványkék jelmezemet vettem fel, amelyhez – kiegészítőként – ma reggel a húgom benyújtott az ablakon egy nagyon ügyes, kék arcmaszkból és kék gumikesztyűből álló szettet. „Na, milyen divatos leszek, kérem, a Gucci és Armani sem gyárt ennél szebbet, jobbat” – gondoltam. És akkor büszkén magamra öltöttem őket.

Felejthetetlen élmény volt: már a szomszéd utcába érve elfáradtam (azelőtt 4-5 kilométert is gyalogoltam naponta). Azon vettem észre magam, hogy nem tudom eldönteni, hogy most sportolni akarok, hamar túl lenni a dolgon, vagy inkább minél hosszabban sétálva sütkérezni a napfényben, ezért aztán hol gyorsan mentem, hol meg lassan. Nagyon kíváncsi lennék, hogy egy pszichológus mit szólt volna, ha ezt a, valahol Speedy Gonzales és a hargitai barnamedve között ingadozó ritmusomat megfigyeli. Neki is élmény lett volna, gondolom…

Beléptem az üzletbe: persze, hogy kauflandos tömörület volt a kasszánál, mert – gondolom – mindenki kiszámította magának, hogy a kisüzletben senki nem lesz, mert mindenki más a Kauflandba megy („csak én vagyok okos, a többi mind hülye” című fejezet). Persze, hogy volt tömeg. Elszórtan, de volt… 

A kiárusító nő már ismer, mert mindig ebben a szerkóban szoktam rituálészerűen vásárolni (aztán haza, mosógép, kimos), mint egy nem túl alaposan trenírozott, kezdő bérgyilkos… és most még a trendi kék gumikesztyűm is rajtam volt. 

A boltocskában éppen vásárolt az egyik távolabbi rokonom felesége, akinek az esküvőjén is voltam a teljes családunk diplomáciai képviseletében. Még arra is emlékszem, hogy melyik dal volt a menyasszonytánc.

Rám nézett, de semmi reakció. Néztem is vissza rá, hogy „na, nem akar felismerni, micsoda egy dolog”. Aztán eszembe jutott, hogy még a tulajdon szülőanyám sem ismerne fel így elmaszkírozva, ha nem tudná nagyon pontosan, hogy melyik ruhadarabom van az üzletből, és melyik a turkálóból. 

Szóval, ezt a bájcsevegést megúsztam, hogy pontosan fogalmazzak. Különben is eszembe jutott: rohadt hülyén nézett volna ki a dolog, ha leállunk egy rövid, udvarias és kínos pletykára „társadalmi távolságtartás” címen, amikor én tetőtől talpig harci díszben vagyok, rajta meg semmi járványos túlzás nem volt. Tehát legelőször azt állapíthattuk volna meg kölcsönösen – persze, gondolatban –, hogy mennyire túloz a másik. 

Úgyhogy, maradjunk csak abban, hogy ez nem egy bilaterális, hanem egy nagyon is egyoldalú találkozó volt: én találkoztam vele, de ő velem nem.

No de, a járványügyi óvintézkedések pozitív hozadékai közé már fel is írtam. 

Karantén után is maszkban és gumikesztyűben, Gavroche-sapkában fogok majd sétálni Brassó utcáin, ha nem szeretném, hogy bárki is felismerjen.