Elfáradtam

Hajdanán napokig benne tudtam lenni érzelmileg, lelkileg egy-egy igazságtalanságban, amit bedobtak a politika küzdőtérre, aztán, mint az ebek ráugrottak  sokan és húzták, szakították, marcangolták a koncot. Persze, a végén mindig kiderült, hogy ez az éhes kóbor kutyák újabb viadala volt. Mindig a megszokott...

Ma ismételten csatolták Erdélyt. Oda is meg vissza is. Manapság ezt gyorsan lehet, mert a földrajzitól több mint egy hónapja elszakadt mentális térben gyorsan csatolódnak fizikai létezésükben megkérdőjelezhető területek. 

Nyilván, rendes szokása szerint, mindenki tajtékzott, háborogott és hőbörgött, virtuális szája a füléig ért. Mint régen, amikor még létezett számunkra a föld, nem csak a rajza a fekünkben... (Nem mondom, hogy az én agyam mindkét féltekéje nem zsibbadt el)… De én már nem tudok benne lenni ugyanazzal a hevülettel. 

Egyszerűen: elfáradtam.

Mert ha a kívülálló szemével megnézem, hogy itt mi miatt megy a rizsa, akkor tulajdonképpen nem egészen értem. És nem azért, mert nem vagyok jó patrióta, mert az vagyok: íme, még mindig itt rostokolok és hallgatom, nézem ezeket az egyedeket, akik marcangolják a képzeletbeli koncot…Nyomják a képzeletbeli földrajzot az oxigénhiányos fejekbe.

De már egyre kevésbé értem az okát. Mintha lenne itt még veszekednivaló, miközben rohad le minden (és nem csak a karanténomból nézvést).   

Olyan már számomra az erről való vitázás, mint amikor hang nélkül nézi az ember a tévét, mert már az illető mimikájából is ki lehet következtetni a célt, a szándékot, a témát és a hangnemet.  Nem érdekel.

És egyre inkább azt érzem: elfáradtam. 

Azokra a szép és nyugodt helyekre gondolok a világ más tájain, ahol már eldőlt, hogy kié az a föld, amelyen az ember a háza ablakát naponta kinyitja. Kinéz rajta, beszívja a friss levegőt, és biztosra veszi, hogy aznap azt a tájat, amelyet lát, már nem csatolja senki sehová. Az régen volt, a lakosság már nem is emlékszik pontosan, hogy mikor. 

Nem kell szobrot avatni, nem kell zászlót lengetni, hogy a föld valakié legyen. Hanem egyszerűen a tájé, a fáké, és az embereké, akik otthonná teszik, dolgoznak rajta és gyönyörködnek benne. 

Ez egyben a fejlődés, a prosperitás, a boldog emberek és későbbi nemzedékek földje. Nem, nem kell ezért harcolni, naponta csatolni, mert nem az a lényeg, hanem az, hogy szép és takaros legyen, hogy hancúrozzanak rajta a boldog gyermekek, akiknek majd, a maguk idejében szintén nem kell harcolniuk érte. 

Mert az már régen volt, senki nem emlékszik rá, hogy pontosan mikor is. Nem avatnak szobrokat, és nem ezért lobogtatják a zászlókat...

Ilyen földet szeretnék, egy ilyen helyen szeretnék „patrióta” lenni, mert: elfáradtam.

Ja, és micsoda irónia (ezen viszont nevetnem kellett): miközben (elvileg) mindenki ül otthon #stămacasă meg minden, megnézheti a tévében, hogy mások nemcsak hogy nem ülnek otthon, hanem koslatnak, és mindenféléket csatolgatnak kényük-kedvük szerint, jobbra-balra, egy nap leforgása alatt többször is… 

Ilyen körülmények között én már csak egyetlen információt szeretnék: kérem szépen, mondják meg nekem, hogy a sarki élelmiszerüzlet még ugyanaz a felségterület-e, hogy tudjam, kell-e vinnem az útlevelemet, és mit írjak a „deklarációba”…