Egyedül

Többnyire csak telefonos beszélgetések révén „érkezik meg” hozzám egy ideje a közösségi élmény. Magyarán: az a fíling, hogy továbbra is egy társadalom része vagyok. Nem üldögélek itt egyedül, a világ végén, egy lakatlan szigeten, mint Robinson Crusoe (ahogy anyukám fogalmazott az egyik nap).

Ez egyszerre vicces és elkeserítő. Hiszen rengeteg minden múlik ilyenkor azon, hogy éppen mi van az ember agyában. Mennyire absztrahálódik ez a dolog, és mennyire sikerül neki konkrétumként, valóságként továbbra is léteznie.

A telefonos kapcsolattartás ilyen értelemben nagyon jól működik, meg aztán irdatlanul sokat segít az is, hogy mindmáig gyakorlatilag ezt műveltem a munkámban is. Ebben vagyok profi: hogy mesterségesen előidézzem magamnak a közösséghez való tartozás élményét, olyan emberekkel gondolkodva együtt, akik gyakorta több száz, netán több ezer kilométerre vannak tőlem.

Nyilván, karanténos körülmények között az egyedüllét kezelésben sokat segít az a tudta is, miszerint:

1. egyszer csak vége szakad ennek az állapotnak, helyzetnek (tudom már, hogy aznap nagyon óvatosan fogok elmerészkedni távolabbra, mint a kisüzlet, ahol mostanság hetente egyszer kenyeret és tejet veszek).

2. ismét látni fogom a hosszú „karanténos vakáción” lévő lányomat, akit most naponta csak Whatsapp videóbeszélgetéskor „láthatok” (de előbb felhívom a nagymamáját, hogy mondja már meg a gyermekem nagytatájának, hogy hívtam, és vegye magához a telefonját, hogy láthassam a kicsi cicámat).

3. ez egy egészséges tapasztalat, mert legalább kipuhatolom: hol húzódik a határ a magány és a hasznos egyedüllét között, és hogy például mennyire jó szerzetes válna belőlem (immáron bizton megállapíthatom, hogy bár a magány miatt még nem sírdogáltam, tökéletesen alkalmatlan vagyok erre a” karrierre”, amelyhez hivatalból hozzátartozik a hallgatás is, ezért röviden és finoman fogalmazva: „szevasz, tavasz!”)

4. éppen elég munkám, dolgom van ahhoz, hogy annak tökéletes látszatát tudjam kelteni, hogy a bent ücsörgés egy normális állapot, tehát elég képmutató lennék, ha azt a benyomást próbálnám kelteni, hogy felvet az unalom ebben a lányos, szűzies, „elvarázsolt kastélyos” egyedüllétemben (erre még legalább 2-3 hétig előreláthatóan esélyem sincs).

Ez utóbbi megállapításhoz kapcsolódva, éppen ma beszélgettük el a barátnőmmel, hogy vajon jó döntés volt-e Leát a nagyszüleinél hagyni napirendszerű boldogításképpen, amikor is megállapította: itt az a lényeg, hogy ki az, aki jobban el tudja viselni egymagában is ezt a helyzetet, annak akkut szüksége nélkül, hogy folyamatosan valami életvidámság, pörgés, zsivaj legyen körülötte. „És ez itt inkább te vagy, bármennyire te vagy az anyja” – állapította meg a barátnőm. 

És el kell mondanom, hogy: tényleg. Hiányzik a gyermekem és könnyezem is emiatt ott, ahol senki sem lát. Azonban eddigi életemben annyit voltam egyedül, hogy teljesen megedződtem.

Ezt a „tudást” kell most előhívnom magamból, valahonnan DNS-szintről, és azt hiszem, hogy rendben lesz minden.