Nem
szoktam részt venni ilyen közösségi pókhálós kihívásos folytatásosokban, körtáncokban,
de érdeklődéssel követem, hogy mások mit produkálnak a műfajban ( küldök is egy
baráti ölelést a „kihívóimnak”, mert gondoltak rám, érdemesnek tartottak erre,
bár nem voltam rá alkalmas).
Tegnap
azonban „bevettem a horgot” rendesen: meglájkoltam Jutka barátnőm egyik
posztját, amelyben bejelenti, hogy lilára festi a haját. Jó poénnak és
merésznek tartottam, mert hát karanténos körülmények között a bármilyen
fodrásznővel való érintkezés eléggé belterjes lehet csak, a lila hajszín meg…
Szóval, mindig ilyen bátorságot szerettem volna magamnak, ez a rendes anyukás
fazon nem igazán talál hozzám…
Már
írtam volna a jó kis kommentet Jutkának, amelyben a dolog műszaki
kivitelezéséről érdeklődöm, de azon percben jött is a körüzenet szövege, hogy
bizony horogra akadtam.
Ki
kellett választanom a megadott „kollekcióból” a saját mondatomat, amely
kétségbeesésre, csodálkozásra, netán mély sajnálkozásra sarkallja ismerőseimet,
barátaimat, és persze: lájkolásra, kommentelésre.
A
saját statisztikám azt mutatja (miután végignéztem néhány hasonló „fertőzéses”
posztot), hogy minél inkább fejbe kólintásszerű a mondatod, annál kevesebb embernek
kell tovább terjeszteni a „körigét”.
Ha
az ember a pizza-katicabogar útvonalon halad, akkor csak úgy hömpölyög a
komment-lavina.
Viszont
abban az esetben, ha „bevallja”, hogy „megtalálta élete szerelmét”,
akkor a gondolat száguld szélsebesen, és csak utána találja meg a csodálkozók
hada a billentyűzetet.
Körülbelül ez lehetett a sorrend: 1. „na, ezt hogy az istenbe’ csinálta, amikor ott ül
egyedül, elvileg bezárva” 2. „aham, szóval ezért passzolta le a gyermeket, hogy
jó nyugodtan tudjon romantikázni”, 3.„igaz ugyan, hogy a templom mellett lakik, gumicsizmában
és arcmaszkban jár, de ki a nyavalya lehet”? 4. gyorsan végignézi az illető az
eddigi posztjaimat (főként a fotókat), és egyéb „árulkodó jeleket”, amikből eddig
már tudnia kellett volna a dologról 5. „na, hát ennyit a nagyszerű karanténos elméleteiről:
más üljön otthon, miközben neki szexualitásügyileg nagyon fontos koslatnivalója
van: klasszikus”….
És akkor még nem is merítettem ki a lehetséges
gondolatkészletet...
Pedig
az igazság az, hogy: ez egy játék.
Különben tényleg szándékozom megtalálni az illetőt a
közeljövőben...
Visszatérve: ez a játék azért jó járványidőszakos kitaláció, mert nagyszerűen megmutatja,
hogyan tudunk különböző „fertőzéseket” továbbpasszolni nagy gyanútlanul.
Minden
esetleges: hogy kinek a posztját lájkolod, hogy ki lájkolja a posztodat, hogy
éppen közelid vagy nagyon távolid az illető (abban sántít a példálózás, hogy a
továbbadásról ebben az esetben tudatosan lehet dönteni, igazából meg nem). A
virtuál vírus sem válogat…
Statisztikailag
inkább az extrovertáltak teszik ki magukat a veszélynek, azok, akik valamiféleképpen
gesztusokkal, "érintkezéssel" jelzik a másiknak, hogy viszonyulnak valamiképp hozzá, a
mondatához, a létezéséhez…
De
ez ugye, ismét nemcsak a virtuál vírus esetében van így, hanem az igaziak
esetében is…
Úgyhogy:
vigyázzunk magunkra, vigyázzunk egymásra! Vírusokat meg csak játékból
terjesszünk!
Én
ezt nagyon élveztem!
Olyan… karanténos.
Comments
Post a Comment