Megfogadtam az életmódszakértők tanácsait, és
a mai napomat élesen lehatároltam az összes eddigitől: pancsoltam a
változatosságban. Gyakorlatilag egész nap be nem állt a szám, ráadásul úgy,
hogy egyedül vagyok az önkéntes száműzetésemben, sem kutyám, sem macskám. A teljesítményemben mondjuk sokat segít az,
hogy nő vagyok…
Csak most hallgatok egy kicsit, amíg megírom
azt, hogyan nem hallgattam egy cseppet sem mostanáig.
Szóval, egy élmény volt… Remélem, a szomszédoknak is. Bár a falak jó vastagok, eddig semmit nem hallottam abból, amivel ők
foglalkoznak napirendszerűen. De az is lehet, hogy az nem volt ilyen házi koncertszerű,
szobarivaldás elfoglaltság.
Tehát a reggelem azzal debütált, hogy
elterveztem: ma bulizni fogok. És össze is jött. Hogy mennyire volt
hétvilágra szóló, majd a Vodafone-számlámból fog kiderülni, mert a
klasszikus, USB-s netem nem működött.
A házi koncert amúgy és hangulatilag nagyon
jól sikerült. Mindent végigénekeltem, amit utoljára száz éve, mert az utóbbi
időben csak azt énekelhettem, amit a lányom engedélyezett, amikor meg nem volt
velem, akkor csak dolgoztam, dolgoztam, és utána még egy kicsit dolgoztam.
A Kaláka-zsoltárokat például háromszor is
elénekeltem, hiszen ezeket utoljára akkor danolásztam, amikor Marosvásárhelyen
laktam és rém unalmas, hosszadalmas volt a mosás (külön mosás, külön
csavarás), a nagyszerű CD zenei anyaga háromszor futott le, amíg a végére
jutottam a tisztasági hőseposznak.
Ez a zsoltárkollekció azért is jó, mert ha
netán valaki megszólítana, hogy túl hangos vagyok, azt tudom mondani, hogy bocsánat, de éppen imádkozás
közben zavar. Én így szoktam fohászkodni (ebben van valami)…
A napom második felébe egy másfél órás, és két
húsz perces beszélgetést sikerült befértetnem. Barátokkal és családdal. Én nem
tudom, de azt leszámítva, hogy akit láttam is beszélgetéskor, az kicsit szobaszínű volt,
amúgy a közérzetek teljesen rendben vannak. Statisztikailag és
szúrópróbaszerűen mindenki nagyon jó hangulatban volt, elmeséltük egymásnak az
eddigi karanténos kalandjainkat és sopánkodtunk is cseppet, hogy kárba megy a
bent ücsörgésünk, ha az újabb fertőzéshullám hazavonul húsvétra Nyugatról.
Na, de addig még három hét van. Hátha értenek
a szép szóból az államfői üzenet címzettjei, és szépen, alaposan megnyomják az
alapszervezetüket jelenlegi tartózkodási helyükön…
Jelenleg azonban a családosan beazonosítható
egyetlen gondnak a vásárlások (magyarán: a menetrendszerű portyák) beütemezése
mutatkozik, és annak felismerése, tudatosítása, hogy a kijárási tilalom nem
abban áll, hogy hárman ülnek bent és egy-két ember naponta-kétnaponta
végigkoslatja az üzleteket, mert ez is jó volna meg aztán még az is kéne.
Most, kérem, az a jó, ami van. A többit
hagyjuk azokra az időkre, amikor a szupermarketban fogjuk elszállásoltatni
magunkat abbéli örömünkben, hogy korlátlan ideig tartózkodhatunk ott.
Visszatérve: a mai kommunikációs és előadóművészeti
teljesítményemtől rendesen elfáradt az összes arcizmom. Csak úgy sütkéreztem a
karanténos változatosságban. Közben ezt, a péntek estére való vallásos dalt is megtanultam:
És akkor most elárulok egy titkot: utálok
telefonon hosszasan beszélni. Azonban ez most a tête-à-tête-ket és a face to face-eket
helyettesíti.
Még csak két és fél hét telt el (vagy ki számolja)
és már alapmeggyőződéseimben és szokásvilágomban meginogtam, megváltoztam.
Jutka
barátnőm, az ország másik végében jókat tud nevetni a járványszerű politikán,
és háztartási tevékenységekben méri a miniszteri karriereket. A legutóbbi bejegyzését is lehet elolvasni.
Comments
Post a Comment