Gyorsan
leírom ezt ide, mert mostanság annyira bizonytalan minden, hogy az is lehet,
két óra múlva már nem azt fogom érezni, gondolni, amit most…
Ez
itt most arról fog szólni, hogy mennyi jót hozott ez az elvonulós, magunkba fordulós
időszak: azt hiszem, hogy életemben nem alkalmazkodtam ilyen gyorsan, nem
láttam ennyire tisztán, mint az utóbbi két hétben. Már az elején „kegyelmi
időszaknak” neveztem ezt az általános visszavonulást, és – láss csodát! – éppen
ezt is hozták el eddig ezek a napok.
Letisztultak
az emberi kapcsolataim, ezzel párhuzamosan annyi törődést és együtt
gondolkodást, együttérzést tapasztaltam meg szinte mindenki részéről, amennyit
eddig még soha, akitől meg nem ezt kaptam, annak is megvolt a maga szerepe,
helye ebben az új összhangomban. Minden szembesülés, amit eddig halogattam
valamely „racionális” megfontolásból, most terítékre került, és – ha
drasztikusan is –, de megoldódott. Jól van ez így!
Azt
is nagyon hamar megtanultam, hogy a saját hangulatomért, a napjaim „kipárnázásáért”
csakis én felelek, és ha kell, rövidre tudom zárni azt, ami visszahúz az összhangom
kialakításában, fenntartásában. Szóval, ilyen bátor és optimista soha nem
voltam még.
Érzem
az embereket több száz és ezer kilométer távolságban is – jó és rossz
értelemben. Megfogadtam magamnak, hogy a megérzéseimet nem dobom sutba ezután
és magyarázom ki valami tarthatatlanul racionális maszlaggal. Ez a „békeidőkben”
nagyon hasznos lesz!
Csak
annyi az egész, hogy most az átlagnál is többet aggódom a szüleimért. Próbálom
ezt valamiféle racionális keretek közé zárni, ellenőrzés alatt tartani, és ha
nagyon mélyre megyek ebben, akkor én most – sok más emberrel együtt ezen a
földkerekségen – a gyökereimet szeretném biztonságban tudni.
Ez
némiképp beárnyékolja az általános, újdonsült feng shui-omat, de közben
megpróbálom nagyon tisztán látni, hogy hol és mi az én szerepem ebben, nem
belebolondulni az új rendszerekbe, szabályokba, belegabalyodni az
óvintézkedések hálójába, nem túllicitálni a perspektívákat.
Aki
meg ennek a prioritásnak a szemmel tartásában valamiképpen akadályoz, azt most egyszerűen
lepattintom… mint a macskát szarni, vagy mint a taxiórát. Ennyire egyszerű ez!
Szóval,
ezt leszámítva sokkal tisztább, egyszerűbb minden, és ez nagyon sokat segít. Mert
eddig elvesztem a felesleges filozófiákban, a saját hiszékenységemben és túlpörgetett,
túlnyúzott – már-már önveszélyes – toleranciámban.
Ez
most mind az ajtón kívülre került és jó helyen van ott!
Majd fertőtlenítem, spriccelek rá egy
kicsi szeszt, mondjuk...
Comments
Post a Comment